Kultúra, Szakmai

A PYGMALION-EFFEKTUSRÓL

Bizonyára sokan hallottatok már a Pygmalion-effektusról, talán néhányan utána is jártatok, mit jelenthet ez a kifejezés. Azok számára, akiknek eddig még nem keltette fel az érdeklődését a téma, készítettem egy kis összefoglalót a fogalomról, aminek kétségkívül nagy jelentősége van pedagógiai szempontból is.

Honnan jön az elnevezés?

A Pygmalion-effektus egy görög mitológiai alak történetéhez vezethető vissza. Pygmalión Ciprus királya volt, aki egy napon csodálatosan szép női alakot ábrázoló szobrot faragott, ami olyannyira élethűre sikeredett, hogy a király beleszeretett az alkotásba. Pygmalión nem tudott belenyugodni abba, hogy szerelme élettelen, mindenféle ajándékkal halmozta el őt, és valóságos nőként bánt vele, míg el nem érkezett Aphrodité istennő ünnepsége. A király áldozatot mutatott be, majd addig imádkozott szerelme beteljesedéséért, míg a szobor az istennő közbenjárására megelevenedett.

Pygmalión úgy kezelte az alkotást, mintha az hús-vér nő lenne. Annyira hitt valamiben, hogy az valósággá vált. Bár talán nehéz felfedezni a párhuzamot, de ez a jelenség – ha nem is szó szerinti értelemben – erőteljesen jelen van a mindennapjainkban, sőt, mi több, folyamatosan hatással van ránk és a velünk érintkezőkre is. Bizonyára ismerősebb, ha úgy mondom, az önbeteljesítő jóslatokról van szó.

Ezen az elven működnek többek között a placebo gyógyszerek, melyek nem tartalmaznak tényleges hatóanyagot. Azok a páciensek azonban, akik nincsenek ennek az információnak a tudatában, tüneteik javulását érzékelhetik, ahogyan az is megfigyelhető, hogy egy gyógyszer lehetséges mellékhatásainak előzetes közlése felerősítheti azok megjelenését. Az tehát, ami a fejünkben van, kihat a valóságunkra. Ugyanígy ami a másik ember kapcsán megfogalmazódik bennünk, hatással van az adott személy valóságára is.

Egy kis magyarázat

Egy, a témában íródott anyagot idézve: „Az önbeteljesítő jóslat fogalmát eredetileg Marton (1948) vezette be, a Pygmalion-effektus leírása Rosenthal és Jacobson (1968) nevéhez fűződik. A dolog úgy működik, hogy a sztereotípiáinkból fakadó elvárásaink hatnak az észleléseinkre, majd ennek következtében arra is, ahogy másokkal bánunk. A pozitív vagy negatív elvárásokkal élő ember észlelése beszűkül, nyilván csak azokat a jeleket veszi észre, melyek alátámasztják a hipotéziseit, a többit figyelmen kívül hagyja.”

Smith, Mackie és Claypool (2016) szerint az önbeteljesítő jóslat „az a folyamat, amely során az egyénnek egy másik személyre vonatkozó elvárásai azáltal válnak valósággá, hogy kiváltják az elvárásokat megerősítő viselkedést”.

Ez tehát lényegében egy láthatatlan, nem egyértelmű hatás, melyet a viselkedés közvetít. A szerzők azonban felhívják a figyelmünket arra, hogy az emberek a másokra való hatásukat gyakran még az egyértelmű és világos helyzetekben sem ismerik fel.

Ennek bizonyítására a kutatók egy interjúhelyzetet hoztak létre, mely során egy előre megírt forgatókönyv alapján zajlott a dialógus. A kérdések mind politikai tartalmúak voltak, a válaszok pedig vagy a konzervatív, vagy a liberális nézőpontot képviselték. A kérdések felolvasása után az interjú készítője egy gomb megnyomásával jelezte az interjúalanynak, hogy a konzervatív vagy a liberális szemléletű választ olvassa fel az előre megírt forgatókönyv szerint. Világos tehát, hogy a válaszok nem tükrözhették az interjúalanyok politikai meggyőződését, az interjúztatók ennek ellenére liberálisnak tartották az alanyokat, amennyiben többségében liberális nézőpontú válaszokat adtak, és fordítva (Smith et al., 2016).

Az önbeteljesítő jóslatot és a Pygmalion-effektust a legtöbb forrásban szinonimaként használják, míg máshol a Pygmalion-effektusra, mint a kifejezetten iskolai körülmények között megvalósuló önbeteljesítő jóslatokra hivatkoznak.

A Pygmalion-effektust leíró Rosenthal és Jacobson (1968) egy kísérlet keretében véletlenszerűen kiválasztották egy többségében hátrányos helyzetű diákokból álló iskola tanulóinak 20 %-át, és tanáraiknak azt mondták, hogy az adott gyermekekben egy újfajta  felmérés alapján rendkívül nagy potenciált látnak. Figyelemmel kísérve az osztályt az derült ki, hogy a véletlenszerűen kiválasztott diákok valóban nagyobb arányú fejlődést mutattak, mint társaik.

A jelenséget a tanári elvárás hatásaira vezették vissza a szakemberek. Meglátásuk szerint a tanárok hozzáállása emelte ki az alaptalanul tehetségesebbnek hitt fiatalokat, hiszen rájuk valószínűleg pozitívan, ösztönzőleg hatottak az elvárások.

Egy, ugyancsak a témában végzett nagyhírű kísérlet az amerikai Jane Elliott nevéhez fűződik, aki az előítéletességgel szembeni érzékenyítés céljával egy igencsak érdekes ötlettel állt elő.

A tanárnő egy napon arról számolt be az osztályának, hogy tudományos tények szerint a kék szeműek felsőbbrendűek, míg a barna szeműek agresszívabbak és butábbak társaiknál. Ezt tovább fokozva, a barna szeműeket egy gallér bevezetésével megkülönböztette a többiektől, és nem engedte nekik, hogy az udvaron játsszanak kék szemű osztálytársaikkal.

Miután a gyerekek között megerősödött ez a mesterségesen előidézett hierarchia, a tanítónő még egyet csavart a helyzeten, és azt mondta az osztálynak, hogy rosszul emlékezett a tudományos eredményre, és valójában épp a barna szeműek a felsőbbrendűek.

„A tanítónő utólag beszámolt arról, hogy még a legokosabb és az osztálytársaikkal leginkább együttműködő diákok is milyen kegyetlenné váltak társaikkal szemben és elutasítóakká váltak addigi barátaikkal.”

A kísérletet természetesen rengeteg támadás érte, és bár csak 1 napig tartott az egész, felelőtlennek tartották Jane Elliott-ot, amiért traumának tette ki a diákokat. Az biztos, hogy ezzel egy fontos jelenségre hívta fel a figyelmet.

Amit pedagógusként elengedhetetlen tudni

Ahogy mindenkinek, úgy a pedagógusoknak is vannak előítéleteik, bizonyos jóslataik a tanulók képességeivel, előmenetelével kapcsolatban, amelyek hatással vannak a diákok fejlődésére.

Bár ez pozitív kimenetelt is vonzhat maga után, szeretném kiemelni néhány kísérlet eredményét, melyekről itt részletesebben is olvashattok.

Ezek közül elsőként Sutherland és Goldschmid tanulmányának eredményét említem, mely szerint: „A negatív tanári értékelés szignifikánsan alacsonyabb intelligenciaszint-emelkedést eredményez, mint a kontrollcsoport esetében, ahol nincs jelentős diszkrepancia az IQ és a tanár szubjektív elvárása között. A szerzők szerint sok jó képességű gyerek csak azért ér el alacsony eredményt, mert tanárai keveset várnak tőle.”

Abban mindenki egyetértést mutat, hogy a pedagógus elvárásai a meghatározóak, de arra még nincs egységes és egyértelmű magyarázat, hogy mégis milyen úton közli a tanár a diákkal elvárásait, milyen módon teljesedik be a jóslat.

Rosenthal és Jacobson feltételezései szerint a megoldás kulcsa a tanár és diák között zajló kommunikáció mennyiségében és minőségében lehet.

Több kutatás irányult ennek bizonyítására és további részletek feltárására.

Brophy és Good azt találták, hogy a pedagógus a megnyilvánulásában különbséget tesz a jó és a gyengének tartott diákok között. Ez az eltérőség azonban nem a mennyiségben, hanem a minőségben jelenik meg. „Az adatok alapján megállapítják a kutatók, hogy a pedagógusok a jobbakat gyakrabban dicsérik, és még rossz válaszok esetén is ritkábban bírálják, mint a másik csoporthoz tartozó gyerekeket. A tanárok több türelemmel, hosszabb ideig vártak a válaszra akkor, ha a kérdést jó tanulónak tették fel, és ez a csoport csaknem mindig gyors megerősítést kapott válaszaira.”

Egy másik vizsgálat során azt figyelték meg, hogy a tanítók által tehetségesebbnek tartott diákok (akiket egyébként véletlenszerűen választottak ki a kutatók) többször lettek felszólítva, így ők több lehetőséget kaptak gondolataik megfogalmazására és a tanári visszajelzésre, esetleges korrigálásra. A kísérlet azt is megmutatta, hogy a tanítók benyomásai megegyeztek az előzetesen szolgáltatott információkkal, a kiválasztott diákokat jobb képességűeknek ítélték meg, mint társaikat.

További megfigyelések során a tanár nonverbális kommunikációjában is különbséget véltek felfedezni, attól függően, hogy milyen képességeket tulajdonítottak a diákoknak. „A tanár nem verbális viselkedésének elemzése alapján megállapítják a szerzők, hogy a tehetségesebbnek gondolt tanulóhoz gyakrabban hajol közel tanára, többször néz rá, többször bólint helyeslően és mosolyog, mint a többi diák esetében.”

A tanulság

Mindezek tudatában lehetőség nyílik a Pygmalion-effektus pozitív hatásainak kiaknázására. Ehhez természetesen nélkülözhetetlen a pedagógus mélyreható önreflexiója, az előítéletek azonosítása és azok tudatos kezelése. A gyermek iskolai magatartása és látható teljesítménye mögött számtalan ok húzódhat meg, melyek gyakran láthatatlanok maradnak az oktatók előtt, mégis kihatnak a diákról alkotott benyomásra. A tanulság azt mutatja, hogy ha képesek vagyunk mindenkiben meglátni a lehetőséget, és viselkedésünkkel bátorítani tudjuk azokat is, akikkel kevésbé szimpatizálunk, látványos eredményeket érhetünk el. A megfelelő hozzáállás szárnyakat adhat a diákoknak, akik így képességeiken felül is teljesíthetnek.

Láthatjuk, hogy a pedagógusoknak minden jel szerint lehetőségük van a tanulókról alkotott jóslatokat valós eredményekké alakítani – miért ne lehetnének ezek pozitív jóslatok?

Felhasznált irodalom:

Smith, E. R., Mackie, D. M. ésClaypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó

Cserné Adermann, Gizella: Az “önmagát beteljesítő jóslat” (Pygmalion-hatás) pedagógiai vizsgálata. In: Magyar pedagógia: a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata, (83) 2. pp. 178-186. (1983)

Képek forrásai:

http://3.bp.blogspot.com/-ZT2__RleETQ/Tm8b4m6X3jI/AAAAAAAAAgU/tv8BnFNCCn0/s1600/Pygmalion_and_Galatea_%2528Normand%2529.jpg

https://viragpaletta.com/index.php/hu/kerteszeti-centrum/22-tippek-a-sikeres-kerteszkedeshez/71-oentoezes-es-tapoldatozas

https://unsplash.com/photos/UbJMy92p8wk

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük