Kultúra, Szabadidő, Szakmai

„Azt hiszem, találtam megoldást” – egy film az autizmusról, ahogyan még nem láttuk

A fogyatékosság ábrázolása a filmekben érdekes téma annak tekintetében, hogy hogyan viszonyul a társadalom azokhoz a populációkhoz, akik valamilyen módon eltérnek a többitől. Lehet egy film megható, szórakoztató vagy dokumentációs jellegű, a fogyatékosságok témáját rengeteg módon lehet értelmezni és feldolgozni, attól függően, hogy mit szeretnénk célként elérni.

Miért fontos, hogy ebben a témában is lássunk filmeket?

Habár nincsenek többségben, a fogyatékossággal élő személyek ugyanolyan részesei a társadalomnak, mint a tipikusan fejlődő embertársaik. A különböző alulreprezentált társadalmi csoportok filmekben való egyre gyakoribb megjelenése hozzájárul az egyenjogúság gyakorlati megvalósulásához.

A filmek megfelelőek lehetnek arra, hogy segítségükkel bizonyos dolgokról, még ha nem is közvetlenül, de oktató jelleggel meséljünk. Egy-egy alkotás nagy tömegekhez jut el, így jó platformként szolgál a fontos témákról való informálásra, továbbá az érzékenyítésre, szemléletformálásra.

Autizmus a filmekben

Az autizmus spektrum zavar egy kedvelt fogyatékosságtípus, amivel a forgatókönyvírók szívesen foglalkoznak. A legismertebb, legemlékezetesebb alakítás talán Dustin Hoffman nevéhez köthető, mégpedig az 1988-ban bemutatott Esőember című film kapcsán. A filmdrámában Dustin Hoffman Raymondot alakítja, aki egy autizmussal élő férfi. Raymond az élet bizonyos területein kevésbé tűnik átlagosnak: képtelen eltérni a napi rutinjától, mindig ugyanabban az időpontban fekszik le aludni, és borzasztóan fél a repüléstől. Azonban Raymond más területeken kimagaslóan teljesít: kiváló fejszámoló, álmából felébresztve is tudja Shakespeare összes művét. Raymond karaktere kitűnő példa a különleges tehetséggel rendelkező, zseni autista jelenségre.

Az Esőember hatalmas sikert aratott a világ minden táján, leginkább azért, mert egészen addig nem igazán akadt vetélytársa témáját illetően. Az alkotás megjelenése előtt az átlagemberek nagyon keveset vagy semennyit sem tudtak az autizmusról, kivéve azokat az embereket, akik valamilyen formában érintettek voltak – családok, akik autizmussal élő gyermeket neveltek, vagy a velük foglalkozó szakemberek.

Éppen ezért hatalmas hatást gyakorolt a film a társadalomra – a nézők Charlie-val (Tom Cruise), Raymond bátyjával közösen ismerhették meg ezt az állapotot.

Habár az Esőember készítői minden kétséget kizárólag jó szándékkal készítették a filmet, ma mégis elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mennyire volt pozitív hatással az autizmussal élőkre nézve ez az alkotás. A filmben ugyanis az autista személyeket Raymond karaktere által egy kissé butuska, de mégis valahogyan kiemelkedően teljesítő, zseni emberként ábrázolták. Ez az ábrázolásmód lett a megalapozója annak a még ma, a film megjelenése után 33 évvel is létező, és igencsak gyakori tévhitnek, hogy ha egy ember autista, akkor következésképpen biztos, hogy zseni. Persze előfordulnak ilyen esetek, de nem minden alkalommal ez a helyzet. A film kitűnően rátapint a téma megható pontjaira, azonban az éremnek csak az egyik oldalát mutatja meg, ezzel valahol az áldás és az átok között elhelyezve magát az autizmussal élő emberek közösségében.

Ennek a kialakulásában az is nagy szerepet játszik, hogy az Esőembernek nem volt olyan utódja, amely bemutatta volna azt a bizonyos másik oldalt, amit a világnak szintén ismernie kell. Egészen idáig.

Különleges életek

A Különleges életek című film 2019-ben került bemutatásra a mozivásznon, és egy egészen más szemszögből mutatja meg az autizmussal élő emberek mindennapjait. A filmet Olivier Nakache és Eric Toledano rendezte, akik alkottak már más, ehhez hasonló filmeket is: 2011-ben mutatták be az Életrevalók című filmet, amelyben a mozgáskorlátozottság és az ezzel járó esetleges kiszolgáltatottság kapott szerepet.

A Különleges életek egy ortodox zsidó, Bruno, és egy gyakorló muszlim férfi, Malik által közösen működtetett, azonban engedélyekkel nem rendelkező szervezetről szól, ahol olyan autizmussal élő gyermekekkel foglalkoznak, akik rendkívüli, súlyos eseteknek számítanak, és akiket a rendszer kitaszított.

A film alapvetően két szálon fut: az egyikben megmutatja a szervezetben dolgozó ápolók és a bentlakók mindennapjait. A másik szálon pedig nyomon követhetjük annak a vizsgálatnak a lépéseit, amely a szervezet illegális mivolta miatt indult: Bár Bruno és Malik sok esetben jobb eredményeket érnek el a gyermekekkel a szervezetnél, mégis engedély nélkül működnek, és ez a hatóságoknak nem tetszik.

A történet előrehaladtával egyre jobban érezzük, hogy szorul a hurok: az ellenőrök, bár látják, hogy mennyi ember hálás a két férfinak és az ott dolgozó embereknek, azt is felismerik, hogy az intézménynek nincs megfelelő felszerelése, szakképzett személyzete, de még elegendő pénze sem. A jó szív és a segíteni akarás sajnos nem elegendő ahhoz, hogy a hatóságok működni engedjék őket. Elérkezünk egy mélypontra, ahonnan úgy érezzük, már nincs visszaút. Biztosan állíthatjuk, hogy a szervezet nem működhet tovább. A történet végére azonban felemelkedünk ebből a mélységből, és a kezdeti problémák is megoldódni látszanak.

Mitől más a Különleges életek?

Hogy mitől más a Különleges életek? Megvan benne az az összetevő, ami az Esőemberből hiányzott: a realitás.

A 2019-ben bemutatott filmdráma nem fél szembenézni a valósággal: azzal az egyszerű ténnyel, hogy nem minden autizmussal élő személy kiemelkedően tehetséges egy területen, de az is gyakran előfordul, hogy képtelen szavakkal kifejezni a gondolatait vagy az érzelmeit. Nakache és Toledano alkotása bemutatja, hogy ez a nehezített kommunikáció sokszor mekkora stresszt válthat ki valakiből, olyannyira, hogy akár mások fizikai bántalmazásához vagy autoagresszióhoz is folyamodhat. Nem fél beszélni a nehézségekről, az összeomlásokról, de ugyanúgy megemlíti a szép pillanatokat is, a boldog, örömteli eseményeket. Ezzel a megközelítéssel jól kitölti azokat a hiányos részeket, amelyeket az Esőemberben nem találunk meg, és sokkal jobban árnyalja a képet erről az állapotról.

A Különleges életek ugyanakkor egy másik nagyon fontos dologra is felhívja a figyelmet. Bruno és Malik szervezete olyan gyermekek befogadására rendezkedett be, akiket az értük létrehozott rendszer egyszerűen kitaszít önmagából. „…ha hintázik, marad, ha nyáladzik, megy” – hangzik el Malik és az ellenőrök beszélgetésében. A történet rávilágít a rendszer hiányosságaira, és arra, hogy ezen hiányosságok miatt bizonyos gyermekek nem kapják meg azt az ellátást, amire igazán szükségük lenne. Ez nincs rendben, amit a benne dolgozó emberek, valamint a gyermekek is éreznek.

A film által betekintést nyerhetünk az ápolók mindennapjaiba, és láthatjuk, hogy milyen és mekkora akadályokkal kell megküzdeniük. Állandó készenlét, folyamatos krízisek, amiket meg kell oldani: ezt tökéletesen reprezentálja például Bruno magánélete, legalábbis az a kis rész, amit megismerhetünk belőle. Bruno jó ideje agglegény, ezért barátai vakrandikat szerveznek neki, amik rendszerint rövidre sikerülnek, vagy amiket fontos telefonhívások, vészhelyzetek szakítanak félbe.

Végszó

Bruno és Malik igaz eseményeken alapuló története egy kedves mese arról, hogy milyen az, amikor az embernek nem munkája, hanem hivatása van, és ennek szenteli életének legtöbb percét. Bár vallásukat tekintve teljesen különböznek, a hitük közös, hogy amit tesznek, az jó és eredményes.

A Különleges életek összességében remekel mind a szórakoztatás, mind az érzékenyítés és oktatás terén, mindezt úgy, hogy a realitás talaján marad. Ezt az is bizonyítja, hogy a film 2020-ban elnyerte A középiskolások Ceasar-díját, ami Franciaország legrangosabb filmművészeti díjának különleges jelölése.

Forrás:

Esőember – Wikipédia

30 éves az Esőember c. film – átok vagy áldás?

Különleges életek – PORT.HU

Képek forrása: PORT.HU – galéria

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük